A Hold feltérképezése

 
Amikor a távcsövet felfedezték, az éjszakai ég legfényesebb objektumaként a Hold tűnt a legígéretesebb objektumnak a csillagászok számára. Az első távcsövek optikai minősége nem volt valami jó, az üveganyag sem volt megfelelő, amelyből az optikák készítették, s komoly problémát jelentett a kromatikus aberráció. A Hold megfigyelésének fő célja több mint három évszázadon át a térképezés volt olyan finom felbontással, amennyire csak lehetett. Ezt a munkát nagy lelkesedéssel végezték, főleg amatőrök, de tőbb obszervatórium is foglalkozott vele. Az első elfogadható holdtérképet egy angol, Thomas Harriot készítette 1610-ben, s elég jól bemutatta a sötét tengerek és a világosabb felföldek eloszlását. Galileo Galilei is közölt néhány rajzot a Hold felületéről, de az általa ábrázolt alakzatokat nehéz azonosítani. Galilei úttörő volt a távcsöves csillagászatban, és sok európai megfigyelő követte a Hold tanulmányozásában, bármilyen optika állt is rendelkezésére. 1614-ben Németországban Scheiner készített térképet, amelyet javított formában 1664-ben ad­tak ki, már a szerző halála után. 1645-ben Belgiumban Van Langren adott ki térké­pet, amelyen az alakzatokat kiváló tudósokról nevezte cl. Mint sok más szelénográfus, ő is elnevezett egy krátert saját magáról (Langrenus-kráter).
1636-ban az olasz Mellan publikálta térképét, amely realisztikusabb benyomást adott, s egészen jó minőségűt volt. 1645-ben a német Rheita tett közzé egy olyan térképet, amely már ábrázolta a Tycho-krátert és más fényes krátereket övező sugár­rendszereket.
Olaszországban Fontana rajzolta meg a sötétszürke tengereket, a nagyobb kráte­reket és a fő sugár rendszereket. Németországban Hevelius adott ki 1647-ben egy 250 alakzatot tartalmazó térképet, melyen főként földi alakzatok elnevezéseit alkalmazta. Az ő térképe volt az első. amely librációs vidékeket is mutatott. Hevelíus könyvet is adott ki Holdalakzatok különböző megvilágításoknál készült rajzairól. 1651-ben egy másik olasz, Riccioli tett közzé térképet, amely Grimaldi megfigyelése­in alapult, s Van Langren elnevezési rendszerét használta. Riccioli saját magáról és Grimaldiról is nevezett el krátert. Ezek a térképek egyre nagyobb gondossággal késziiltek; 1656-ban Montani adott ki térképet, amely korának legpontosabb munkájának számított. Azonban vala­mennyi térkép egészen kis skálájú volt, melyeken a Hold korongját kb. 25 cm átmé­rővel ábrázolták. Az olasz Cassini 1680-ban kiadott térképe volt az első nagyobb skálájú, 50 cm átmérővel. Újabb előrelépést a német Tobias Mayer tett, aki felismerte a nagy skálájú térképek szükségességét. Megkezdte egy 25 szektorból álló atlasz Összeállítását, de meghalt, még mielőtt befejezhette volna. Egyetlen publikált munkája egy kis, 20 cm átmérőjű térkép volt.
Egy másik német, Schroeter 1791-1802 között adott ki két kötetnyi rajzot a Holdról. Rajzai nagyon pontosak voltak a pozíciók és a részletek szempontjából egyaránt. 1830-ban a német Lohrmann tanulmányozta a Holdat azzal a céllal, hogy összeállítson egy 25 szektoros atlaszt, de mivel szemei megromlottak, csak egy 38 cm átmé­rőjű általános térképig jutott.
 
 
 Részlet Lohmunn atlaszának 1878-as kiadásából:
 
 
 
 1838 nagyon fontos év­nek bizonyult mivel két német. Beer és Madler 94 cm átmérőjű holdtérképet készített, amit egy részle­tes leírásokat tartalmazó könyvvel együtt adtak ki fő műszerük egy Fraunhofer gyártmányú 9,5 cm-es refraktor volt. Egy má­sik német, Schmidt, az Athéni Obszervatórium 19 cm-es refraktorát használ­va készített el egy 25 szek­toros nagy atlaszt 190 cm-es átmérővel Ezen precízen bejelölt 33 ezer krátert dombot völgyet és más alakzatot s mind­máig az egyik legrészle­tesebb térképnek számít.
Két angol, Nasmyth és Carpenter könyvet írt a Holdról,  amihez Nas­myth 51 cm-es reflekto­rával végzett észleléseit használták fel. 1876-ban szintén Angliában Neison adott ki egy 22 szektorból álló térképet, amely 235 és 15 cm átmérőjű távcsövekkel végzett megfigyelésem alapult. 
 1874-ben a „Brit Egyesület a Tudomány Haladásáért” megalakította a Hold Bizottságot, egy nagyon aktív Hold-észlelő, W.R. Bírt vezetésével. Céljuk az volt, hogy összeállítsanak egy 5 méter átmérőjű Hold-térképet. A társaság tagjai kozé tar­tozott számos híres észlelő”, mint pl. T.W. Webb is. Saját folyóiratot is kiadtak, a „Selenographical journal”-t; de sajnos 1882-ben megszűnt a társaság és a folyóirat is. 1890-ben a „Liverpool Astrononucal Society”, a BAA előfutára hozott létre Hold Szakosztályt, a nagyon tehetséges és aktív Hold-észlelŐ. T.G. Elger vezetésével. Könyvet és térképet adott ki a Holdról; rajzainak nagy pontosságál széles körben elismerték. Megfigyeléseit 22 cm reflektorral végezte. A századfordulón két fontos térkép jelent meg: az egyik Klein (Bologna), a másik Kriegertől (Trieszt). Krieger térképe nagyrészt fényképeken alapult, s két kötetet tett ki. Ugyanezen időben két francia csillagász adott ki nagyon részletes térképeket, egyik a híres Camille Flammarion volt; a másik Gaudibert.
 1910-ben a BAA Hold Szekció igazgatója, Good-acre publikált egy 152 cm-es térképet 25 szektorból, amely eismerten nagy pontosságú volt.
Karel Andel Prágában 1924-ben készített szép holdtérképet. Ugyane­zen évben adta ki első tér­képét H.P. Wilkins, a BAA/LS akkori igazgatója. Ez 152 cm átmérőjű volt, amelyet követett híres 508 cm-es, rendkívül részletes óriás térképe. 1946-ban Wilkins Patrick Moore-ral együttműködve javított ki­adásban jelentette meg ezt az 508 cm-es térképet; s Európa legnagyobb távcsö­veivel dolgozva megkezdte egy 762 cm-es munkálatait. Ezt a hatalmas feladatot azonban már nem tudta teljesíteni.
 
 
 
 
                 Philipp Faulh így ábrázolta a Hyginus-rianás vidékét
 
 
 
Szintén az idő tájt a német Fauth adott ki egy térképet, amely egészen szokatlan volt: kontúrvonalakkal áb­rázolta a holdalakzatok magasságait. A Hold iránti érdeklődés az 1950-es évek végén — az űrkutatás sikerei következté­ben — fokozódott. Az USA-ban tudományos intézetek kezdték térképezni a Holdat olyan felbontásban, amit egyetlen amatör sem érhetett el. Ezeknek csak a földi légkör szabott határt, s nyilvánvalóvá lett, hogy további haladást csak az űrből lehet elérni. 
 
1957. október 4-én fellőtték a szovjet Szputnyikot. Ez volt az első, ember által az űrbe juttatott eszköz. A szovjet Luna-1 haladt el először a Hold közelében; a Luna-2 már becsapódott az Archimedes-kráter közelében, a Luna-3 pedig elsőként készített felvételt a Hold túlsó oldaláról. Az amerikai Ranger-sorozatot úgy tervezték, hogy a szondák becsapódjanak a Holdba, és TV-képeket küldjenek egészen addig, amíg a felszínre nem zuhannak, miközben a képek felbontása drámaian fokozódott. A Rangerek által visszaküldött képek száma 5000 és 7000 között váltakozott. Ezek hihe­tetlenül nagy részletességgel mutatták, hogy a Hold felszíne sűrűn telezsúfolt kráterekkel, egészen a milliméteres méretekig. 
A Luna-9 sima leszállást végzett az Oceanus Procellarumban; majd hamarosan követte az első Surveyor, amely 11 000 felvételi közvetített leszállóhelyéről. A Hold körül keringő Lunar Orbiter sorozat fotografikusan térképezte a Holdat, olyan elképesztő pontossággal, ami a Földről elképzelhetetlen lenne, A Surveyorok és az Orbiterek vetették meg az Apolló-program alapjait. Ennek adatai és kőzetmintái jelentik a csúcspontot a Hold vizsgálatában.
 
 
D. G. Buczynski
Reflection, 1981. február – ford.: Szentmártoni Béla
 
meteor 1997/10
 
 
Kapcsolódó:
Régi Holdtérképek pontossága
 
 
 
 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: