Apolló expedíció havi archívum

Gene Cernan (1934-2017)

Posted in Uncategorized with tags , on január 17, 2017 by Holdfény-árnyék

MEGHALT AZ AZ ŰRHAJÓS, AKI UTOLJÁRA SÉTÁLT A HOLDON
2017. január 16-án elhunyt Eugene Cernan amerikai űrhajós. Ő volt a NASA által kiválasztott 14. űrhajós.
Cernan 1934-ben született. A Prude Egyetemen villamosmérnöki képesítést szerzett. 1956-tól a haditengerészetnél pilóta és repülőtiszt volt. 1963-tól a NASA-nál űrhajóskiképzésben vett részt. A Gemini-9 űrrepülésben (1966) Thoma Stafford mellett a másodpilóta volt. 1969-ben az Apollo-10 küldetés alkalmával a holdkomp pilótája volt. Az utolsó amerikai holdexpedíció, az Apollo-17 parancsnoka volt 1972-ben. Ő szállt be utolsónak a holdkompba, tehát az utolsó ember, aki a Holdon járt. 1976-ban kivált a NASA és a haditengerészet kötelékéből és egy texasi nagyvállalat alelnöke lett.

 

cernan_moon_apollo-17

 

cernan

 

gene-cernan

Cernan 83 éves volt.

Ewen Whitaker (1922-2016)

Posted in Uncategorized with tags , , , , , on december 19, 2016 by Holdfény-árnyék

Október 11-én, 94 éves korában elhunyt Ewen Whitaker, a modern kori holdkutatás kiemelkedő alakja. Whitaker egyike volt azon csillagászoknak, akik sohasem része­sültek formális csillagászati képzésben, ám munkáságuk elismerése jeléül díszdoktori címet kaptak. Az alábbiakban erről a kivéte­les emberről emlékezünk meg.

Ewen Adair Whitaker 1922. június 22-én született Londonban. A csillagászat már gyermekkorában érdekelte, és eredeti ter­vei szerint a középiskola után a Londoni Egyetemen folytatta volna csillagászati tanulmányait, ha nem szól közbe a II. világ­háború. A háborús évek alatt a londoni egyetemek vidékre költöztek, hogy az esetle­ges bombázások pusztításait átvészelhessék. Whitaker viszont maradt Londonban, hogy beteg édesanyját gondozhassa. A háború idején a Siemensnél kapott állást, ahol a rejtélyes PLUTO (PipeLines Under The Ocean) tervben dolgozott. Ennek a pro­jektnek természetesen az égvilágon semmi köze sem volt a csillagászathoz. A titokza­tos fedőnév alatt a La Manche-csatornán keresztül Angliát a kontinenssel összekötő tenger alatti csöveket fektettek le, amivel a szövetségeseket látták el üzemanyaggal. A Siemensnél eltöltött évek egyik komoly hozadéka volt, hogy alkalma nyílt elsajátí­tania a spektroszkópia alapjait, mert mint minőségellenőr, munkája során spektrosz­kópiai módszerekkel kellett ellenőriznie a már legyártott csőszakaszok minőségét. Annak ellenére, hogy nem volt csillagásza­ti végzettsége, a háború után a Greenwichi Csillagvizsgálóban sikerült elhelyezked­nie. Whitaker már a negyvenes évek elején csatlakozott a BAA (British Astronomical Association) Hold Szekciójához, aminek egy ideig vezetője is lett. A greenwichi évei alatt, saját szabadidejében kezdte el javít­gatni az akkoriban az IAU által hivatalosan elismert 1935-ös kiadású, még teljesen kéz­zel rajzolt holdtérképet. Az IAU 1955-ben Dublinban tartotta nemzetközi konferenci­áját, ahol Gerard Kuiper egy új holdtérkép készítéséhez toborzott embereket. Kuiper felhívására csak egyetlen jelentkező akadt: Whitaker. Élénk levelezés vette kezdetét az egyik legnagyobb tekintélyű csillagász és a képesítéssel nem rendelkező, ám rend­kívül nagy tudású kutató között, aminek következménye az lett, hogy 1958-ban Whitaker családjával az USA-ba költözött, hogy a Chicagói Egyetemhez tartozó Yerkes Obszervatóriumban dolgozhasson Kuiperrel együtt.

 

ewen-whitaker-spot_k2mkt2b

Ewen Whitaker, a modern holdkutatás kiemelkedő alakja

Az itt eltöltött két esztendő egyik ered­ménye az 1960-ban megjelent Photographic Lunar Atlas, ami a világon a legelső, kife­jezetten fotografikusan készült holdatlasz. A munkához a Yerkes Obszervatórium 40 hüvelykes refraktorát és a McDonald Obszervatórium 82 hüvelykes reflektorát használták. Chicago rossz asztroklímája Kuipert továbblépésre ösztönözte. Kuiper 1960-ban hozta létre Tucsonban, az Arizonai Egyetemen a Lunar and Planetary Laboratory-t (LPL), a világ első, kizárólag a Hold és a bolygók kutatásával foglalkozó intézményét. A Whitaker család természe­tesen Kuiperrel tartott.

consolidatedlunaratlasfull

Az Aristarchus-régió az 1960-ban kiadott Consolidated Lunar Atlasból

 

Az LPL aktívan részt vett az 1960-as években a Ranger-szondákkal kezdődő és az Apollo-expedíciókban kiteljesedő holdprogram célpontjainak kivá­lasztásában. Whitaker legnagyobb sikere, ami széles körben ismertté tette a nevét, a Surveyor-1, majd a Surveyor-3 landolási helyének a pontos meghatározása volt.

 

ranger5_edited2

Balról jobbra haladva:  Ewen Whitaker, Gerard Kuiper, és Raymond Heacock egy Ranger-holdszonda makettjével (NASA)

 

 

A Surveyorok leszállási helyét úgy állapították meg, hogy a szonda által készített panorá­mafelvételeket hasonlították össze a Lunar Orbiterek által készített nagyfelbontású képekkel. Whitaker a Surveyor-1 pozíciójá­nak meghatározását a Science-ben publikál­ta és a cikkében közölt pozíció kissé eltért attól, amit a NASA elsőként megadott. A NASA szakemberei elfogadták az új, ponto­sabb koordinátákat, és hamarosan már sze­mélyesen Whitakert keresték, hogy segítsen megállapítani a Surveyor-3 pontos landolási pozícióját. Mintegy 23 órányi munka után Whitaker sikerrel járt.
A Surveyor-3 pozíciójának ismerete a NASA-nak komoly sikert hozott, mert első alkalommal sikerült véghezvinniük egy elképesztő pontos leszállást, ami nagyon fontos volt az Apollo-expedíciók további sorsára nézve.  Az Apollo-12 legénysége nagyjából 200 méterre szállt le a Surveyor-3-tól, ami egyértelműen bizonyította, hogy a NASA képes arra, hogy a kitűzött célt haj­szálpontosan végrehajtsa. Gondoljunk bele abba, hogy még élénken élhetett a földi irányítóközpontban dolgozók és általában az első holdra szállást figyelemmel kísé­rők emlékezetében, amikor Neil Armstrong mindössze néhány másodpercre elegendő hajtóanyaggal kerülgette ki a Sas-leszálló­egység útjába kerülő sziklákat, krátereket.
Hogy mekkora volt az öröme az Apollo-12 leszállást végrehajtó legénységének, Pete Conradnak és Alan Beannek, az kiderült az első holdsétájuk alatt. Conrad: „Fiú, ezt sohasem fogod elhinni. Találd ki, mit látok ott ülni a kráter túloldalán?” Bean: „Csak nem az öreg Surveyort?” Conrad: „Az öreg Surveyort; igen uram! (nevet) Jól néz ez ki? Nem lehet messzebb innen, mint 600 láb.”  Whitaker és Bean évekkel később találkozott egy rendezvényen, ahol Bean átadta Whitakernek a külön neki dedikált könyvét (Apollo: An Eyewitness Account By Astronaut/Explorer/Artist/Moonwalker; The Greenwich Worshop Press, 1998). Bean a következő pár sort írta Whitakernek: „Ewen, köszönet a kiváló munkádért, hogy megta­láltad a Surveyor-3 holdszondát. Missziónk elsődleges célját képtelenek lettünk volna teljesíteni, ha te nem vagy olyan körültekin­tő és gondoskodó.”
Whitakerék a hatvanas években három holdatlaszt publikáltak Kuiper vezetésével, többek között a híres Consolidated Lunar Atlast, amire rovatunkban is többször hivatkoztunk. Ehhez a munkához főként a Catalina Obszervatórium 61 hüvelykes ref­lektorát használták. Whitaker tudományos eredményei közé tartozik a Miranda nevű Uránusz-hold pontos pályameghatározása, a Hold túloldalán fekvő gigantikus méretű South Pole-Aitken-medence felismerése, a holdi kráterláncok keletkezésének magya­rázata. Ő volt az, aki pontosan meghatároz­ta az első Galilei-holdrajzok készítésének időpontját, és javaslatot tett a Galilei által Bohémiához hasonlított kráter azonosítá­sára.

 

surveyor_3-apollo_12

Alan Bean a Surveyor-3 holdszondát vizsgálja. A háttérben az Apollo-12 holdkompja, az Intrepid (Merész) látható

A holdi kráterek nómenklatúrájával az 1950-es évektől egészen most bekövetke­zett haláláig foglalkozott. Többek között Withaker dolgozta ki a sémát a Hold túlol­dalán fekvő kráterek elnevezésére. E sorok írójának egyik kincse Whitaker 1999-ben megjelent Mapping and Naming the Moon című könyve, amely a valaha megjelent leg­teljesebb mű a témában. A könyv a teljesség igényével tárgyalja a Hold feltérképezését a távcső előtti kortól napjainkig. Meglehet, hogy sokak számára ez száraznak tűnhet, de Whitaker olyan olvasmányos formában tárja elénk ezt a témát, hogy még egy kívülálló számára is élvezetes a könyv.

ewen-whitaker-rip

  Whitaker szerény, kedves természetű, jó humorú ember volt, akiről kollégái, bará­tai és családtagjai a legnagyobb szeretettel beszélnek. Szabadidejében régi holdtérké­peket és könyveket gyűjtött, régi órákat javítgatott, és még egy csembalót is épített. 2011-ben az Arizonai Egyetemtől díszdokto­ri címet kapott.
Mint holdkutatóról, az egyik legfrappánsabb, legtömörebb jellemzést Chuck Wood adta a Modern Moon című 2003-ban megje­lent könyvében: „Pajkos, autodidakta angol­-amerikai holdkutató, aki a holdkutatás tör­ténetét és a Hold felszínének a geográfiáját jobban ismeri, mint bárki más.”

Görgei Zoltán         Meteor 2016/12     32.o

kapcsolódó:

Lunar and Planetary Laboratory

Whitaker (1999): Mapping and Naming the Moon

Beszélgetés Dr. Bérczi Szaniszlóval

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , , , on március 17, 2013 by Holdfény-árnyék
 
Kormos Jarmila, Dr. Bérczi Szaniszló Geológussal beszélgetett műsorában. Mivel Szaniszló több ponton is kapcsolódik a blog témájához, ezért megosztom itt Jarka Vele folytatott beszélgetését. Kellemes időtöltést!
 
 
 

Kapcsolódó:

MIBŐL VAN A HOLD? Az Apolló expedíciók ásvány-kőzettani kutatásai. | Holdfényárnyék
 
ELTE Dr. Bérczi Szaniszló előadása Holdkőzetek – Csepeli Csillagvizsgl – Picasa Webalbumok
 
 
 
 
 

Ablak kilátással a Holdra….

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , , on március 15, 2013 by Holdfény-árnyék
 
Az Apollo expedíció tagjai, amellett hogy sikeresen teljesítették a küldetésüket, csodálatos fényképeket is készítettek. Mostani bejegyzésem a Hold körül keringő parancsnoki, és holdraszálló egységekből fényképezett alant elsuhanó holdi – Földről is látható- tájakat mutatja be, úgy ahogy azt a Földről sosem láthatjuk. “kellemes utazást” a képek böngészéséhez!  🙂 /klikk a képekre/
 
 
Ap12-panorama
 
 
Apollonius
 
 
Asperitatis__
 
 
NectarisMare
 
 
Auzout-MonsUsov
 
 
Condorcet-MareCrisium-PromAgarum
 
 
Lick___
 
 Olivium
 
 
Beer-Feuille
 
 
Bellot
 
 
Bode_Sinus-Aestuum
 
 
Boscovich
 
 Delambre
 
 
Endymion-MareHumboldtianum
 
 
Fauth-Copernicus
 
 
Fracastorius
 
 
Gardner-Maraldi
 
 
Maskelyne-Moltke
 
 
Goclenius-Gutenberg
 
 
Goddard
 
 
Macrobius
 
 
Lyell-PalusSomnii
 
 
Madler-Isidorus-Capella
 
 
Magelhaeus-Colombo
 
 
MareNectaris-Gaudibert-Daguerre
 
 
Milichius
 
 
Sabine-Ritter-Dionysius
 
 
Secchi-Anville-Taruntius
 
 
messier-messierA
 
 
Stadius
 
 
thebit
 
 
Sinas-SinasE
 
 
Stewart-Pomortsev-Pomortsev_N-Petit-MareSpumans
 
 
Webb-P-Ameghino
 
 
Képek forrása: Apollo Image Atlas, 70mm Hasselblad Image Catalog
 
 

A Holdpor szaga

Posted in Uncategorized with tags , , , on február 2, 2013 by Holdfény-árnyék
 
A holdutazók meg is “szagolták” égi kísérőnket, és erős, az égett puskaporhoz hasonló szagról számoltak be.
Ők az egyedüli emberek, akik égi kísérőnk felszínét már megszagolták – bár nem sétáltak szkafander nélkül a Holdon. A terepi munka során sok holdpor tapadt az űrruhájukra, és utána hiába porolták le egymás szkafanderét, a finom por a ruha mikroszkopikus redőibe is bevette magát. Amikor visszatértek a holdkomp belsejébe, majd ott mesterséges földi atmoszférával töltötték ki a légteret, levették az űrruhát. Ekkor a szkafander külső felületén lévő por közvetlen kapcsolatba került velük, így meg is tudták szagolni azt. Többnyire az égett puskaporéhoz hasonló szagról számoltak be. A jelenségre több lehetséges magyarázat van, de pontos eredete még nem ismert.  A holdpor közel felét szilícium-dioxidból álló mikroszkopikus üvegcseppek teszik ki, amelyeket a mikrometeoritok becsapódásai nyomán megolvadó és kirepülő, majd gyorsan megszilárduló anyag alkot. A becsapódások révén gyenge sokkhatás is éri az ásványokat, és az így keletkezett, illetve ekkor felszabadult anyagokban viszonylag sok szabad kémiai kötés marad. Ezzel tehát kémiailag aktív anyagok keletkeznek, amelyek erős szagokat okozhatnak.
 
 
10076005_jpg

  A mikroszkópikus olvadékcseppecskék.

 
 
 
A hatást tovább fokozhatta, hogy a por a holdkomp oxigénben gazdag belső légterével érintkezve folyamatosan “égett”. A Hold felszíne ugyanis oxigénben szegény reduktív környezet, az itt található molekulák pedig a holdkompban sok oxigénnel érintkezve gyorsan oxidálódtak, hétköznapi nyelven “elégtek”.
Feltehetőleg a holdkomp belsejében nem is közvetlenül a port, inkább a kabin atmoszférájában lévő pára és a holdpor kölcsönhatása révén felszabadult, majd a levegőbe jutott molekulák szagát érezték az űrhajósok. A porszemek felszínén képződő vízpára a leginkább mobilis, azaz legkönnyebben elszakítható molekulákat vitte magával. Ezek a gázok pedig elsősorban nem a Hold anyagából, hanem a Napból kiáramló részecskéknek, a napszélnek a porban megkötött molekuláiból álltak. Furcsán hangzik, de elképzelhető, hogy a holdutazók a leszállóegység kabinjában nem csak kísérőnk, hanem a napszél “szagát” is érezték.
A Földre visszahozott és a laboratóriumokban vizsgált kőzetminták már nem árasztottak magukból hasonlóan erős szagot. A szagot okozó kémiai reakciók ugyanis már szállítás közben lezajlottak, illetve a kérdéses molekulák a poranyagból kiszabadultak, majd eltávoztak. Erre elméletileg alig kerülhetett volna sor, a mintákat ugyanis légmentesen lezárt fóliatasakokban hozták haza – a kőzetek felületei azonban olyan élesek voltak, hogy a borítást sok helyen felsértették, és az illatanyagok lassan kidiffundáltak.
 
 

harrison_schmitt_large

          Jack Schmitt, az Apollo-17 egyik űrhajósa eredetileg fehér,
  de a munka során a holdportól szürkére színeződött szkafanderében.
 
 
Forrás:  NASA, Gene Cernan
 

 

A holdutazás fedélzeti számítógépe

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , on november 22, 2012 by Holdfény-árnyék
 
Milyen volt a több mint 40 éve, az amerikai Apollo programban végrehajtott holdraszállást levezénylő rendszer egyik fontos eleme, a fedélzeti számítógép? Erre a kérdésre ad választ az űrvilág asztronautikai hírportál remek, 6-részes cikke:
http://www.urvilag.hu/az_apollo_holdprogram/20120921_a_holdutazas_fedelzeti_szamitogepe_1resz
 
 
Kapcsolódó:
Ember a Holdon – Az Apolló űrhajók hírközlő rendszere
Távcsővel a Holdraszállások nyomában
For All Mankind

A Hold feltérképezése

Posted in Amatőrcsillagászat, Észlelési ajánló, Irodalom with tags , , , , , , , , , , , , , , on szeptember 16, 2012 by Holdfény-árnyék
 
Amikor a távcsövet felfedezték, az éjszakai ég legfényesebb objektumaként a Hold tűnt a legígéretesebb objektumnak a csillagászok számára. Az első távcsövek optikai minősége nem volt valami jó, az üveganyag sem volt megfelelő, amelyből az optikák készítették, s komoly problémát jelentett a kromatikus aberráció. A Hold megfigyelésének fő célja több mint három évszázadon át a térképezés volt olyan finom felbontással, amennyire csak lehetett. Ezt a munkát nagy lelkesedéssel végezték, főleg amatőrök, de tőbb obszervatórium is foglalkozott vele. Az első elfogadható holdtérképet egy angol, Thomas Harriot készítette 1610-ben, s elég jól bemutatta a sötét tengerek és a világosabb felföldek eloszlását. Galileo Galilei is közölt néhány rajzot a Hold felületéről, de az általa ábrázolt alakzatokat nehéz azonosítani. Galilei úttörő volt a távcsöves csillagászatban, és sok európai megfigyelő követte a Hold tanulmányozásában, bármilyen optika állt is rendelkezésére. 1614-ben Németországban Scheiner készített térképet, amelyet javított formában 1664-ben ad­tak ki, már a szerző halála után. 1645-ben Belgiumban Van Langren adott ki térké­pet, amelyen az alakzatokat kiváló tudósokról nevezte cl. Mint sok más szelénográfus, ő is elnevezett egy krátert saját magáról (Langrenus-kráter).
1636-ban az olasz Mellan publikálta térképét, amely realisztikusabb benyomást adott, s egészen jó minőségűt volt. 1645-ben a német Rheita tett közzé egy olyan térképet, amely már ábrázolta a Tycho-krátert és más fényes krátereket övező sugár­rendszereket.
Olaszországban Fontana rajzolta meg a sötétszürke tengereket, a nagyobb kráte­reket és a fő sugár rendszereket. Németországban Hevelius adott ki 1647-ben egy 250 alakzatot tartalmazó térképet, melyen főként földi alakzatok elnevezéseit alkalmazta. Az ő térképe volt az első. amely librációs vidékeket is mutatott. Hevelíus könyvet is adott ki Holdalakzatok különböző megvilágításoknál készült rajzairól. 1651-ben egy másik olasz, Riccioli tett közzé térképet, amely Grimaldi megfigyelése­in alapult, s Van Langren elnevezési rendszerét használta. Riccioli saját magáról és Grimaldiról is nevezett el krátert. Ezek a térképek egyre nagyobb gondossággal késziiltek; 1656-ban Montani adott ki térképet, amely korának legpontosabb munkájának számított. Azonban vala­mennyi térkép egészen kis skálájú volt, melyeken a Hold korongját kb. 25 cm átmé­rővel ábrázolták. Az olasz Cassini 1680-ban kiadott térképe volt az első nagyobb skálájú, 50 cm átmérővel. Újabb előrelépést a német Tobias Mayer tett, aki felismerte a nagy skálájú térképek szükségességét. Megkezdte egy 25 szektorból álló atlasz Összeállítását, de meghalt, még mielőtt befejezhette volna. Egyetlen publikált munkája egy kis, 20 cm átmérőjű térkép volt.
Egy másik német, Schroeter 1791-1802 között adott ki két kötetnyi rajzot a Holdról. Rajzai nagyon pontosak voltak a pozíciók és a részletek szempontjából egyaránt. 1830-ban a német Lohrmann tanulmányozta a Holdat azzal a céllal, hogy összeállítson egy 25 szektoros atlaszt, de mivel szemei megromlottak, csak egy 38 cm átmé­rőjű általános térképig jutott.
 
 
 Részlet Lohmunn atlaszának 1878-as kiadásából:
 
 
 
 1838 nagyon fontos év­nek bizonyult mivel két német. Beer és Madler 94 cm átmérőjű holdtérképet készített, amit egy részle­tes leírásokat tartalmazó könyvvel együtt adtak ki fő műszerük egy Fraunhofer gyártmányú 9,5 cm-es refraktor volt. Egy má­sik német, Schmidt, az Athéni Obszervatórium 19 cm-es refraktorát használ­va készített el egy 25 szek­toros nagy atlaszt 190 cm-es átmérővel Ezen precízen bejelölt 33 ezer krátert dombot völgyet és más alakzatot s mind­máig az egyik legrészle­tesebb térképnek számít.
Két angol, Nasmyth és Carpenter könyvet írt a Holdról,  amihez Nas­myth 51 cm-es reflekto­rával végzett észleléseit használták fel. 1876-ban szintén Angliában Neison adott ki egy 22 szektorból álló térképet, amely 235 és 15 cm átmérőjű távcsövekkel végzett megfigyelésem alapult. 
 1874-ben a „Brit Egyesület a Tudomány Haladásáért” megalakította a Hold Bizottságot, egy nagyon aktív Hold-észlelő, W.R. Bírt vezetésével. Céljuk az volt, hogy összeállítsanak egy 5 méter átmérőjű Hold-térképet. A társaság tagjai kozé tar­tozott számos híres észlelő”, mint pl. T.W. Webb is. Saját folyóiratot is kiadtak, a „Selenographical journal”-t; de sajnos 1882-ben megszűnt a társaság és a folyóirat is. 1890-ben a „Liverpool Astrononucal Society”, a BAA előfutára hozott létre Hold Szakosztályt, a nagyon tehetséges és aktív Hold-észlelŐ. T.G. Elger vezetésével. Könyvet és térképet adott ki a Holdról; rajzainak nagy pontosságál széles körben elismerték. Megfigyeléseit 22 cm reflektorral végezte. A századfordulón két fontos térkép jelent meg: az egyik Klein (Bologna), a másik Kriegertől (Trieszt). Krieger térképe nagyrészt fényképeken alapult, s két kötetet tett ki. Ugyanezen időben két francia csillagász adott ki nagyon részletes térképeket, egyik a híres Camille Flammarion volt; a másik Gaudibert.
 1910-ben a BAA Hold Szekció igazgatója, Good-acre publikált egy 152 cm-es térképet 25 szektorból, amely eismerten nagy pontosságú volt.
Karel Andel Prágában 1924-ben készített szép holdtérképet. Ugyane­zen évben adta ki első tér­képét H.P. Wilkins, a BAA/LS akkori igazgatója. Ez 152 cm átmérőjű volt, amelyet követett híres 508 cm-es, rendkívül részletes óriás térképe. 1946-ban Wilkins Patrick Moore-ral együttműködve javított ki­adásban jelentette meg ezt az 508 cm-es térképet; s Európa legnagyobb távcsö­veivel dolgozva megkezdte egy 762 cm-es munkálatait. Ezt a hatalmas feladatot azonban már nem tudta teljesíteni.
 
 
 
 
                 Philipp Faulh így ábrázolta a Hyginus-rianás vidékét
 
 
 
Szintén az idő tájt a német Fauth adott ki egy térképet, amely egészen szokatlan volt: kontúrvonalakkal áb­rázolta a holdalakzatok magasságait. A Hold iránti érdeklődés az 1950-es évek végén — az űrkutatás sikerei következté­ben — fokozódott. Az USA-ban tudományos intézetek kezdték térképezni a Holdat olyan felbontásban, amit egyetlen amatör sem érhetett el. Ezeknek csak a földi légkör szabott határt, s nyilvánvalóvá lett, hogy további haladást csak az űrből lehet elérni. 
 
1957. október 4-én fellőtték a szovjet Szputnyikot. Ez volt az első, ember által az űrbe juttatott eszköz. A szovjet Luna-1 haladt el először a Hold közelében; a Luna-2 már becsapódott az Archimedes-kráter közelében, a Luna-3 pedig elsőként készített felvételt a Hold túlsó oldaláról. Az amerikai Ranger-sorozatot úgy tervezték, hogy a szondák becsapódjanak a Holdba, és TV-képeket küldjenek egészen addig, amíg a felszínre nem zuhannak, miközben a képek felbontása drámaian fokozódott. A Rangerek által visszaküldött képek száma 5000 és 7000 között váltakozott. Ezek hihe­tetlenül nagy részletességgel mutatták, hogy a Hold felszíne sűrűn telezsúfolt kráterekkel, egészen a milliméteres méretekig. 
A Luna-9 sima leszállást végzett az Oceanus Procellarumban; majd hamarosan követte az első Surveyor, amely 11 000 felvételi közvetített leszállóhelyéről. A Hold körül keringő Lunar Orbiter sorozat fotografikusan térképezte a Holdat, olyan elképesztő pontossággal, ami a Földről elképzelhetetlen lenne, A Surveyorok és az Orbiterek vetették meg az Apolló-program alapjait. Ennek adatai és kőzetmintái jelentik a csúcspontot a Hold vizsgálatában.
 
 
D. G. Buczynski
Reflection, 1981. február – ford.: Szentmártoni Béla
 
meteor 1997/10
 
 
Kapcsolódó:
Régi Holdtérképek pontossága
 
 
 
 
%d blogger ezt kedveli: