Apolló expedíció havi archívum

Az első Holdraszállás története

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , on november 19, 2017 by Holdfény-árnyék

“Az emberiség eddigi talán legizgalmasabb kihívása – a Holdraszállás – hatalmas siker volt. Egy olyan álom vált valóra, melyről sokan korábban még talán álmodozni sem mertek volna…”

A cikk teljes egészében a macsnet oldalán:

https://macsnet.hu/apollo-11-az-elso-holdraszallas-tortenete/

 

 

 

Reklámok

A Hold-Houston-Hold hírlánc

Posted in Uncategorized with tags , on október 20, 2017 by Holdfény-árnyék

Ahhoz, hogy az Apolló-11 holdutazása megvalósulhasson, többek között a start­tól a visszatérésig az egész út során fo­lyamatos összeköttetést kellett fenntarta­ni az űrhajósokkal.  Ez alól csak azok a mintegy 45 perces időszakok képeztek kivételt, amikor mindhárom űrhajós a parancsnoki kabinban tartózkodva a Hold körüli keringés során a Hold mögé ért. Ilyenkor a Hold eltakarta előlünk az űrhajót, s ezért nem lehetett vele rádió­kapcsolatot fenntartani.

 

 

A fö-állomások

Tekintettel arra, hogy a Föld tengely forgása és a Hold Föld körüli keringése következtében a Hold valamely megfi­gyelőpont láthatára felett a nap 24 órá­jából legfeljebb 12 órán át tartózkodik, az összeköttetés folyamatosságának biz­tosítása egyetlen földi megfigyelőállomással nem valósítható meg. Ezért a kisebb állomások mellett három nagy állomás tartott fenn kapcsolatot az űrhajósokkal Az egyik állomás a kaliforniai Goldstone-ban, a másik az ausztráliai Canberrában, a harmadik pedig a spanyolországi Mad­rid mellett található. Feladatuk a Föld­től nagy távolságban mozgó vagy a Hold körül keringő űrhajó, illetőleg a Holdon tartózkodó komp és személyzete, vala­mint a földi központ közötti kétoldalú hírösszeköttetés fenntartása.

A pályának azokban a szakaszaiban, amikor az űrhajó a Föld közelében tar­tózkodik — a parkolópályán, a tovább-indulás előtt, a távolodás kezdeti és a hazatérés utolsó szakaszában — a három állomás nem tudja biztosítani a folya­matos összeköttetést, mivel a földfelszín­hez közel tartózkodó űrhajó a két állo­más között úgynevezett süket zónába ke­rül. Ekkor egyik állomás antennái sem „látják és hallják” az űrhajót Ezért ki­egészítő rendszert kellett létrehozni.

 

 

A kiegészítő rendszer

Ez szárazföldi, tengeri és légi állomá­sokból állt. A szárazföldi kiegészítő állo­mások: Antigua, Ascension-sziget, Ber­muda és a Kanári-szigetek, Carnarvon, Nagy Bahama-szigetek, Guam-sziget, Guaymas, Hawaii, Merrit, Island és Corpus Christi 10 méteres antennákkal van­nak felszerelve. A kis távolság miatt a csőkkent antennaméretek is elegendőek ugyanis a biztonságos összeköttetés fenn­tartására. (A főállomások antennái leg­alább 26 méter átmérőjűek.)

 

 

Ugyancsak 10 méteres antennákat sze­reltek a négy tengeri követő hajóra, amelyekből három a Csendes-óceánon, a visszatérés körzetében tartózkodott. Ezeknek antennái alkalmasak rádióbe­mérésre, ha az űrkabin valamilyen ok­ból a vártnál nagyobb elterémei érné el az óceán felszínét.
A követőrepülógépek ugyancsak az űr­hajóknak a földközelben történő repülé­se és a visszatérése során jutnak fontos szerephez. A speciálisan felszerelt követő repülőgépek földi támaszpontjai: Hawaii; a Guam- és a Fülöp-szigetek, valamint Ausztráliában Townswille, Darwin és Perth. E gépek antennái két méter átmé­rőjűek. Valamennyiüket olyan kiterjedt műszerparkkal látták el, amely megfelel nyolc darab Boeing 797 típusú repülőgép peljes elektronikájának. A tízméteres antennákkal felszerelt szárazföldi állomások és hajók, valamint a repülőgépek egyben tartalékul is szolgáinak, ha valamelyik fő-állomás műszaki hiba miatt kiesne.

 

 

A központ

Az űrrepülést ellenőrző központ a texasi Houstonban van. Oda futott be valamennyi földi állomás minden megfi­gyelési eredménye, és onnan tartották a közvetlen kapcsolatot az űrutasokkal is. A szárazföldi, tengeri és légi bázisokat három szinkronpályára telepített Intelsat hírközlő mesterséges hold kötötte össze. A földi és a mesterséges holdas hírközlő rendszer hírcsatornáinak együttes hossza – tehát a tenger alatti kábeleken, rádió­telefonokon és a mesterséges holdakon átmenő híradástechnikai vonalak együt­tes hossza – kereken egymillió kilométer volt.

A houstoni központ nemcsak az űrha­jóval fennálló kétoldalú hírösszeköttetést bonyolította le, hanem onnan osztották el a nyilvános rádió és televízióadásokat is.

Az űrhajósok az út során vagy a Hold felszínén készített televíziós felvételeiket a földi láncolaton keresztül közvetlenül a központba közvetítették. A televíziós ka­merát ugyanis egy olyan adóberendezés­sel építették össze, amelynek a Hold fel­színéről történő közvetítéshez nem volt szüksége arra, hogy a Hold körül kerin­gő parancsnoki egység adóberendezéseit mint reléállomásokat igénybe vegye. A holdutasok többi adóberendezése hason­lóan működött. Ezzel biztosították az összeköttetés folyamatosságát a Holdon tartózkodó űrhajósokkal.
Az egész hírközlő hálózat egyidejű és folyamatos adatszolgáltatását természe­tesen elektronikus számítógépek biztosí­tották Az alállomásokon telepített elekt­ronikus számítógépek fogadták és to­vábbították az információkat a központ­ba, ahol az alállomásokról befutó infor­mációkat nagy teljesítményű számítógép dolgozta fel. Ez vezérelte a vizuális és a paraméterkijelző rendszert is.

 

 

Mozgó fénypont a térképen

A vizuális kijelző rendszer az űrhajó álljának folyamatos nyomonkövetését te­szi lehetővé. A repülés során beérkező távmérés jeleinek feldolgozásával egy
fénypontot mozgattak egy nagyméretű tér­képen, amely az Űrhajó mindenkori helyzetét mutatta, figyelembe véve nemcsak az űrhajó, hanem a Föld és a Hold köl­csönös elmozdulását is.

A paraméterkijelző rendszer az Apollo-szerelvény műszaki állapotának ellenörzését szolgálta. Ez adatait a parancsnoki kabinban elhelyezett 300 000 művlet/másodperc műveleti sebességű elektronikus számítógéptől kapta, amely fo­lyamatosan tájékozódott az űrhajó mű­szaki állapotáról, 587 000 elektronikus ellenőrző pontról nyerve adatait! A texasi központ a befutó jeleket feldolgozás után az adattárolóban őrzött programszerű adatokkal hasonlította össze. Eltérés ese­tén az Apolló műszaki vázlatát bemuta­tó térképen lámpa gyulladt ki a hiba he­lyén, így a paraméterkijelző egyrészt je­lezte a hiba helyét, másrészt az elektro­nikus rendszer a program alapján meg­határozta a hiba okát és közölte elhárí­tásának módját, az űrhajósokkal is. Ez az egység tehát folyamatos szervizszolgá­latot teljesített. A küldetés holdraszállási fázisában ez az elektronikus agy a komp folyamatos ellenőrzését is elvégezte.

 

A földi állomások „beszédsebessége” az űrhajó felé 1200 bit/mp, ami 100 szó / perc beszédsebességnek felel meg.  Az űrhajóról érkező beszéd fogadási se­bessége ennek kétszerese: 200 szó per­cenként. Ez a megnövelt fogadási sebes­ség azért szükséges, hogy a programnak abban a szakaszában, amelyben a komp különvált a parancsnoki egységtől, ne le­gyen akadálya a Holdon tartózkodók, a parancsnoki egység űrhajósa és a földi központ között folyó egyidejű hármas be­szélgetésnek sem.
Az űrhajó fedélzeti adóberendezésének az az egysége, amely a műszaki állapotra vonatkozó adatokat továbbítja, 51200 bit/mp sebességgel adott. Ugyanezzel az adatszolgáltatási sebességgel történt az Űrhajó hőmérsékletének, légnyomásának, az űrhajósok szív- és légzési ritmusának átvitele is.
Az összeköttetés az Apollóval és uta­saival az út egész tartama alatt az úgy­nevezett S-sávban (Space Band ~ űr-sáv) vagyis a nemzetközi egyezménnyel kizárólag az űrkutatás céljaira fenntar­tott frekvenciasávokon történt.

 

 

Sinka József

Élet és Tudomány  1969 VIII. 1587-1589.old.

 

Kapcsolódó:

https://holdfenyarnyek.wordpress.com/2011/11/02/ember-a-holdon-az-apollo-urhajok-hirkozlo-rendszere/

Gene Cernan (1934-2017)

Posted in Uncategorized with tags , on január 17, 2017 by Holdfény-árnyék

MEGHALT AZ AZ ŰRHAJÓS, AKI UTOLJÁRA SÉTÁLT A HOLDON
2017. január 16-án elhunyt Eugene Cernan amerikai űrhajós. Ő volt a NASA által kiválasztott 14. űrhajós.
Cernan 1934-ben született. A Prude Egyetemen villamosmérnöki képesítést szerzett. 1956-tól a haditengerészetnél pilóta és repülőtiszt volt. 1963-tól a NASA-nál űrhajóskiképzésben vett részt. A Gemini-9 űrrepülésben (1966) Thoma Stafford mellett a másodpilóta volt. 1969-ben az Apollo-10 küldetés alkalmával a holdkomp pilótája volt. Az utolsó amerikai holdexpedíció, az Apollo-17 parancsnoka volt 1972-ben. Ő szállt be utolsónak a holdkompba, tehát az utolsó ember, aki a Holdon járt. 1976-ban kivált a NASA és a haditengerészet kötelékéből és egy texasi nagyvállalat alelnöke lett.

 

cernan_moon_apollo-17

 

cernan

 

gene-cernan

Cernan 83 éves volt.

Ewen Whitaker (1922-2016)

Posted in Uncategorized with tags , , , , , on december 19, 2016 by Holdfény-árnyék

Október 11-én, 94 éves korában elhunyt Ewen Whitaker, a modern kori holdkutatás kiemelkedő alakja. Whitaker egyike volt azon csillagászoknak, akik sohasem része­sültek formális csillagászati képzésben, ám munkáságuk elismerése jeléül díszdoktori címet kaptak. Az alábbiakban erről a kivéte­les emberről emlékezünk meg.

Ewen Adair Whitaker 1922. június 22-én született Londonban. A csillagászat már gyermekkorában érdekelte, és eredeti ter­vei szerint a középiskola után a Londoni Egyetemen folytatta volna csillagászati tanulmányait, ha nem szól közbe a II. világ­háború. A háborús évek alatt a londoni egyetemek vidékre költöztek, hogy az esetle­ges bombázások pusztításait átvészelhessék. Whitaker viszont maradt Londonban, hogy beteg édesanyját gondozhassa. A háború idején a Siemensnél kapott állást, ahol a rejtélyes PLUTO (PipeLines Under The Ocean) tervben dolgozott. Ennek a pro­jektnek természetesen az égvilágon semmi köze sem volt a csillagászathoz. A titokza­tos fedőnév alatt a La Manche-csatornán keresztül Angliát a kontinenssel összekötő tenger alatti csöveket fektettek le, amivel a szövetségeseket látták el üzemanyaggal. A Siemensnél eltöltött évek egyik komoly hozadéka volt, hogy alkalma nyílt elsajátí­tania a spektroszkópia alapjait, mert mint minőségellenőr, munkája során spektrosz­kópiai módszerekkel kellett ellenőriznie a már legyártott csőszakaszok minőségét. Annak ellenére, hogy nem volt csillagásza­ti végzettsége, a háború után a Greenwichi Csillagvizsgálóban sikerült elhelyezked­nie. Whitaker már a negyvenes évek elején csatlakozott a BAA (British Astronomical Association) Hold Szekciójához, aminek egy ideig vezetője is lett. A greenwichi évei alatt, saját szabadidejében kezdte el javít­gatni az akkoriban az IAU által hivatalosan elismert 1935-ös kiadású, még teljesen kéz­zel rajzolt holdtérképet. Az IAU 1955-ben Dublinban tartotta nemzetközi konferenci­áját, ahol Gerard Kuiper egy új holdtérkép készítéséhez toborzott embereket. Kuiper felhívására csak egyetlen jelentkező akadt: Whitaker. Élénk levelezés vette kezdetét az egyik legnagyobb tekintélyű csillagász és a képesítéssel nem rendelkező, ám rend­kívül nagy tudású kutató között, aminek következménye az lett, hogy 1958-ban Whitaker családjával az USA-ba költözött, hogy a Chicagói Egyetemhez tartozó Yerkes Obszervatóriumban dolgozhasson Kuiperrel együtt.

 

ewen-whitaker-spot_k2mkt2b

Ewen Whitaker, a modern holdkutatás kiemelkedő alakja

Az itt eltöltött két esztendő egyik ered­ménye az 1960-ban megjelent Photographic Lunar Atlas, ami a világon a legelső, kife­jezetten fotografikusan készült holdatlasz. A munkához a Yerkes Obszervatórium 40 hüvelykes refraktorát és a McDonald Obszervatórium 82 hüvelykes reflektorát használták. Chicago rossz asztroklímája Kuipert továbblépésre ösztönözte. Kuiper 1960-ban hozta létre Tucsonban, az Arizonai Egyetemen a Lunar and Planetary Laboratory-t (LPL), a világ első, kizárólag a Hold és a bolygók kutatásával foglalkozó intézményét. A Whitaker család természe­tesen Kuiperrel tartott.

consolidatedlunaratlasfull

Az Aristarchus-régió az 1960-ban kiadott Consolidated Lunar Atlasból

 

Az LPL aktívan részt vett az 1960-as években a Ranger-szondákkal kezdődő és az Apollo-expedíciókban kiteljesedő holdprogram célpontjainak kivá­lasztásában. Whitaker legnagyobb sikere, ami széles körben ismertté tette a nevét, a Surveyor-1, majd a Surveyor-3 landolási helyének a pontos meghatározása volt.

 

ranger5_edited2

Balról jobbra haladva:  Ewen Whitaker, Gerard Kuiper, és Raymond Heacock egy Ranger-holdszonda makettjével (NASA)

 

 

A Surveyorok leszállási helyét úgy állapították meg, hogy a szonda által készített panorá­mafelvételeket hasonlították össze a Lunar Orbiterek által készített nagyfelbontású képekkel. Whitaker a Surveyor-1 pozíciójá­nak meghatározását a Science-ben publikál­ta és a cikkében közölt pozíció kissé eltért attól, amit a NASA elsőként megadott. A NASA szakemberei elfogadták az új, ponto­sabb koordinátákat, és hamarosan már sze­mélyesen Whitakert keresték, hogy segítsen megállapítani a Surveyor-3 pontos landolási pozícióját. Mintegy 23 órányi munka után Whitaker sikerrel járt.
A Surveyor-3 pozíciójának ismerete a NASA-nak komoly sikert hozott, mert első alkalommal sikerült véghezvinniük egy elképesztő pontos leszállást, ami nagyon fontos volt az Apollo-expedíciók további sorsára nézve.  Az Apollo-12 legénysége nagyjából 200 méterre szállt le a Surveyor-3-tól, ami egyértelműen bizonyította, hogy a NASA képes arra, hogy a kitűzött célt haj­szálpontosan végrehajtsa. Gondoljunk bele abba, hogy még élénken élhetett a földi irányítóközpontban dolgozók és általában az első holdra szállást figyelemmel kísé­rők emlékezetében, amikor Neil Armstrong mindössze néhány másodpercre elegendő hajtóanyaggal kerülgette ki a Sas-leszálló­egység útjába kerülő sziklákat, krátereket.
Hogy mekkora volt az öröme az Apollo-12 leszállást végrehajtó legénységének, Pete Conradnak és Alan Beannek, az kiderült az első holdsétájuk alatt. Conrad: „Fiú, ezt sohasem fogod elhinni. Találd ki, mit látok ott ülni a kráter túloldalán?” Bean: „Csak nem az öreg Surveyort?” Conrad: „Az öreg Surveyort; igen uram! (nevet) Jól néz ez ki? Nem lehet messzebb innen, mint 600 láb.”  Whitaker és Bean évekkel később találkozott egy rendezvényen, ahol Bean átadta Whitakernek a külön neki dedikált könyvét (Apollo: An Eyewitness Account By Astronaut/Explorer/Artist/Moonwalker; The Greenwich Worshop Press, 1998). Bean a következő pár sort írta Whitakernek: „Ewen, köszönet a kiváló munkádért, hogy megta­láltad a Surveyor-3 holdszondát. Missziónk elsődleges célját képtelenek lettünk volna teljesíteni, ha te nem vagy olyan körültekin­tő és gondoskodó.”
Whitakerék a hatvanas években három holdatlaszt publikáltak Kuiper vezetésével, többek között a híres Consolidated Lunar Atlast, amire rovatunkban is többször hivatkoztunk. Ehhez a munkához főként a Catalina Obszervatórium 61 hüvelykes ref­lektorát használták. Whitaker tudományos eredményei közé tartozik a Miranda nevű Uránusz-hold pontos pályameghatározása, a Hold túloldalán fekvő gigantikus méretű South Pole-Aitken-medence felismerése, a holdi kráterláncok keletkezésének magya­rázata. Ő volt az, aki pontosan meghatároz­ta az első Galilei-holdrajzok készítésének időpontját, és javaslatot tett a Galilei által Bohémiához hasonlított kráter azonosítá­sára.

 

surveyor_3-apollo_12

Alan Bean a Surveyor-3 holdszondát vizsgálja. A háttérben az Apollo-12 holdkompja, az Intrepid (Merész) látható

A holdi kráterek nómenklatúrájával az 1950-es évektől egészen most bekövetke­zett haláláig foglalkozott. Többek között Withaker dolgozta ki a sémát a Hold túlol­dalán fekvő kráterek elnevezésére. E sorok írójának egyik kincse Whitaker 1999-ben megjelent Mapping and Naming the Moon című könyve, amely a valaha megjelent leg­teljesebb mű a témában. A könyv a teljesség igényével tárgyalja a Hold feltérképezését a távcső előtti kortól napjainkig. Meglehet, hogy sokak számára ez száraznak tűnhet, de Whitaker olyan olvasmányos formában tárja elénk ezt a témát, hogy még egy kívülálló számára is élvezetes a könyv.

ewen-whitaker-rip

  Whitaker szerény, kedves természetű, jó humorú ember volt, akiről kollégái, bará­tai és családtagjai a legnagyobb szeretettel beszélnek. Szabadidejében régi holdtérké­peket és könyveket gyűjtött, régi órákat javítgatott, és még egy csembalót is épített. 2011-ben az Arizonai Egyetemtől díszdokto­ri címet kapott.
Mint holdkutatóról, az egyik legfrappánsabb, legtömörebb jellemzést Chuck Wood adta a Modern Moon című 2003-ban megje­lent könyvében: „Pajkos, autodidakta angol­-amerikai holdkutató, aki a holdkutatás tör­ténetét és a Hold felszínének a geográfiáját jobban ismeri, mint bárki más.”

Görgei Zoltán         Meteor 2016/12     32.o

kapcsolódó:

Lunar and Planetary Laboratory

Whitaker (1999): Mapping and Naming the Moon

Beszélgetés Dr. Bérczi Szaniszlóval

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , , , on március 17, 2013 by Holdfény-árnyék
 
Kormos Jarmila, Dr. Bérczi Szaniszló Geológussal beszélgetett műsorában. Mivel Szaniszló több ponton is kapcsolódik a blog témájához, ezért megosztom itt Jarka Vele folytatott beszélgetését. Kellemes időtöltést!
 
 
 

Kapcsolódó:

MIBŐL VAN A HOLD? Az Apolló expedíciók ásvány-kőzettani kutatásai. | Holdfényárnyék
 
ELTE Dr. Bérczi Szaniszló előadása Holdkőzetek – Csepeli Csillagvizsgl – Picasa Webalbumok
 
 
 
 
 

Ablak kilátással a Holdra….

Posted in Egyebek űrtémában with tags , , , on március 15, 2013 by Holdfény-árnyék
 
Az Apollo expedíció tagjai, amellett hogy sikeresen teljesítették a küldetésüket, csodálatos fényképeket is készítettek. Mostani bejegyzésem a Hold körül keringő parancsnoki, és holdraszálló egységekből fényképezett alant elsuhanó holdi – Földről is látható- tájakat mutatja be, úgy ahogy azt a Földről sosem láthatjuk. “kellemes utazást” a képek böngészéséhez!  🙂 /klikk a képekre/
 
 
Ap12-panorama
 
 
Apollonius
 
 
Asperitatis__
 
 
NectarisMare
 
 
Auzout-MonsUsov
 
 
Condorcet-MareCrisium-PromAgarum
 
 
Lick___
 
 Olivium
 
 
Beer-Feuille
 
 
Bellot
 
 
Bode_Sinus-Aestuum
 
 
Boscovich
 
 Delambre
 
 
Endymion-MareHumboldtianum
 
 
Fauth-Copernicus
 
 
Fracastorius
 
 
Gardner-Maraldi
 
 
Maskelyne-Moltke
 
 
Goclenius-Gutenberg
 
 
Goddard
 
 
Macrobius
 
 
Lyell-PalusSomnii
 
 
Madler-Isidorus-Capella
 
 
Magelhaeus-Colombo
 
 
MareNectaris-Gaudibert-Daguerre
 
 
Milichius
 
 
Sabine-Ritter-Dionysius
 
 
Secchi-Anville-Taruntius
 
 
messier-messierA
 
 
Stadius
 
 
thebit
 
 
Sinas-SinasE
 
 
Stewart-Pomortsev-Pomortsev_N-Petit-MareSpumans
 
 
Webb-P-Ameghino
 
 
Képek forrása: Apollo Image Atlas, 70mm Hasselblad Image Catalog
 
 

A Holdpor szaga

Posted in Uncategorized with tags , , , on február 2, 2013 by Holdfény-árnyék
 
A holdutazók meg is “szagolták” égi kísérőnket, és erős, az égett puskaporhoz hasonló szagról számoltak be.
Ők az egyedüli emberek, akik égi kísérőnk felszínét már megszagolták – bár nem sétáltak szkafander nélkül a Holdon. A terepi munka során sok holdpor tapadt az űrruhájukra, és utána hiába porolták le egymás szkafanderét, a finom por a ruha mikroszkopikus redőibe is bevette magát. Amikor visszatértek a holdkomp belsejébe, majd ott mesterséges földi atmoszférával töltötték ki a légteret, levették az űrruhát. Ekkor a szkafander külső felületén lévő por közvetlen kapcsolatba került velük, így meg is tudták szagolni azt. Többnyire az égett puskaporéhoz hasonló szagról számoltak be. A jelenségre több lehetséges magyarázat van, de pontos eredete még nem ismert.  A holdpor közel felét szilícium-dioxidból álló mikroszkopikus üvegcseppek teszik ki, amelyeket a mikrometeoritok becsapódásai nyomán megolvadó és kirepülő, majd gyorsan megszilárduló anyag alkot. A becsapódások révén gyenge sokkhatás is éri az ásványokat, és az így keletkezett, illetve ekkor felszabadult anyagokban viszonylag sok szabad kémiai kötés marad. Ezzel tehát kémiailag aktív anyagok keletkeznek, amelyek erős szagokat okozhatnak.
 
 
10076005_jpg

  A mikroszkópikus olvadékcseppecskék.

 
 
 
A hatást tovább fokozhatta, hogy a por a holdkomp oxigénben gazdag belső légterével érintkezve folyamatosan “égett”. A Hold felszíne ugyanis oxigénben szegény reduktív környezet, az itt található molekulák pedig a holdkompban sok oxigénnel érintkezve gyorsan oxidálódtak, hétköznapi nyelven “elégtek”.
Feltehetőleg a holdkomp belsejében nem is közvetlenül a port, inkább a kabin atmoszférájában lévő pára és a holdpor kölcsönhatása révén felszabadult, majd a levegőbe jutott molekulák szagát érezték az űrhajósok. A porszemek felszínén képződő vízpára a leginkább mobilis, azaz legkönnyebben elszakítható molekulákat vitte magával. Ezek a gázok pedig elsősorban nem a Hold anyagából, hanem a Napból kiáramló részecskéknek, a napszélnek a porban megkötött molekuláiból álltak. Furcsán hangzik, de elképzelhető, hogy a holdutazók a leszállóegység kabinjában nem csak kísérőnk, hanem a napszél “szagát” is érezték.
A Földre visszahozott és a laboratóriumokban vizsgált kőzetminták már nem árasztottak magukból hasonlóan erős szagot. A szagot okozó kémiai reakciók ugyanis már szállítás közben lezajlottak, illetve a kérdéses molekulák a poranyagból kiszabadultak, majd eltávoztak. Erre elméletileg alig kerülhetett volna sor, a mintákat ugyanis légmentesen lezárt fóliatasakokban hozták haza – a kőzetek felületei azonban olyan élesek voltak, hogy a borítást sok helyen felsértették, és az illatanyagok lassan kidiffundáltak.
 
 

harrison_schmitt_large

          Jack Schmitt, az Apollo-17 egyik űrhajósa eredetileg fehér,
  de a munka során a holdportól szürkére színeződött szkafanderében.
 
 
Forrás:  NASA, Gene Cernan
 

 

%d blogger ezt kedveli: