Archive for the Uncategorized Category

John Young (1930–2018)

Posted in Uncategorized on január 8, 2018 by Holdfény-árnyék

Kevesebb mint a felére apadt a „Holdat jártak klubja”, meghalt John Young, a „vidéki srác”.

2018. január 5-én, életének 87. évében meghalt John Young, a Holdat megjárt űrhajós, aki vezetett Gemini, Apollo és Space Shuttle űrhajót és hatszor járt az űrben. Személyével a nagy generáció egyik tagja távozott.

 

 

 

 

 

 

A sajnálatos esemény alkalmából íródott cikk itt olvasható teljes terjedelemben:

http://www.urvilag.hu/mercury_es_gemini/20180108_john_young_19302018

 

Reklámok

A Hold-Houston-Hold hírlánc

Posted in Uncategorized with tags , on október 20, 2017 by Holdfény-árnyék

Ahhoz, hogy az Apolló-11 holdutazása megvalósulhasson, többek között a start­tól a visszatérésig az egész út során fo­lyamatos összeköttetést kellett fenntarta­ni az űrhajósokkal.  Ez alól csak azok a mintegy 45 perces időszakok képeztek kivételt, amikor mindhárom űrhajós a parancsnoki kabinban tartózkodva a Hold körüli keringés során a Hold mögé ért. Ilyenkor a Hold eltakarta előlünk az űrhajót, s ezért nem lehetett vele rádió­kapcsolatot fenntartani.

 

 

A fö-állomások

Tekintettel arra, hogy a Föld tengely forgása és a Hold Föld körüli keringése következtében a Hold valamely megfi­gyelőpont láthatára felett a nap 24 órá­jából legfeljebb 12 órán át tartózkodik, az összeköttetés folyamatosságának biz­tosítása egyetlen földi megfigyelőállomással nem valósítható meg. Ezért a kisebb állomások mellett három nagy állomás tartott fenn kapcsolatot az űrhajósokkal Az egyik állomás a kaliforniai Goldstone-ban, a másik az ausztráliai Canberrában, a harmadik pedig a spanyolországi Mad­rid mellett található. Feladatuk a Föld­től nagy távolságban mozgó vagy a Hold körül keringő űrhajó, illetőleg a Holdon tartózkodó komp és személyzete, vala­mint a földi központ közötti kétoldalú hírösszeköttetés fenntartása.

A pályának azokban a szakaszaiban, amikor az űrhajó a Föld közelében tar­tózkodik — a parkolópályán, a tovább-indulás előtt, a távolodás kezdeti és a hazatérés utolsó szakaszában — a három állomás nem tudja biztosítani a folya­matos összeköttetést, mivel a földfelszín­hez közel tartózkodó űrhajó a két állo­más között úgynevezett süket zónába ke­rül. Ekkor egyik állomás antennái sem „látják és hallják” az űrhajót Ezért ki­egészítő rendszert kellett létrehozni.

 

 

A kiegészítő rendszer

Ez szárazföldi, tengeri és légi állomá­sokból állt. A szárazföldi kiegészítő állo­mások: Antigua, Ascension-sziget, Ber­muda és a Kanári-szigetek, Carnarvon, Nagy Bahama-szigetek, Guam-sziget, Guaymas, Hawaii, Merrit, Island és Corpus Christi 10 méteres antennákkal van­nak felszerelve. A kis távolság miatt a csőkkent antennaméretek is elegendőek ugyanis a biztonságos összeköttetés fenn­tartására. (A főállomások antennái leg­alább 26 méter átmérőjűek.)

 

 

Ugyancsak 10 méteres antennákat sze­reltek a négy tengeri követő hajóra, amelyekből három a Csendes-óceánon, a visszatérés körzetében tartózkodott. Ezeknek antennái alkalmasak rádióbe­mérésre, ha az űrkabin valamilyen ok­ból a vártnál nagyobb elterémei érné el az óceán felszínét.
A követőrepülógépek ugyancsak az űr­hajóknak a földközelben történő repülé­se és a visszatérése során jutnak fontos szerephez. A speciálisan felszerelt követő repülőgépek földi támaszpontjai: Hawaii; a Guam- és a Fülöp-szigetek, valamint Ausztráliában Townswille, Darwin és Perth. E gépek antennái két méter átmé­rőjűek. Valamennyiüket olyan kiterjedt műszerparkkal látták el, amely megfelel nyolc darab Boeing 797 típusú repülőgép peljes elektronikájának. A tízméteres antennákkal felszerelt szárazföldi állomások és hajók, valamint a repülőgépek egyben tartalékul is szolgáinak, ha valamelyik fő-állomás műszaki hiba miatt kiesne.

 

 

A központ

Az űrrepülést ellenőrző központ a texasi Houstonban van. Oda futott be valamennyi földi állomás minden megfi­gyelési eredménye, és onnan tartották a közvetlen kapcsolatot az űrutasokkal is. A szárazföldi, tengeri és légi bázisokat három szinkronpályára telepített Intelsat hírközlő mesterséges hold kötötte össze. A földi és a mesterséges holdas hírközlő rendszer hírcsatornáinak együttes hossza – tehát a tenger alatti kábeleken, rádió­telefonokon és a mesterséges holdakon átmenő híradástechnikai vonalak együt­tes hossza – kereken egymillió kilométer volt.

A houstoni központ nemcsak az űrha­jóval fennálló kétoldalú hírösszeköttetést bonyolította le, hanem onnan osztották el a nyilvános rádió és televízióadásokat is.

Az űrhajósok az út során vagy a Hold felszínén készített televíziós felvételeiket a földi láncolaton keresztül közvetlenül a központba közvetítették. A televíziós ka­merát ugyanis egy olyan adóberendezés­sel építették össze, amelynek a Hold fel­színéről történő közvetítéshez nem volt szüksége arra, hogy a Hold körül kerin­gő parancsnoki egység adóberendezéseit mint reléállomásokat igénybe vegye. A holdutasok többi adóberendezése hason­lóan működött. Ezzel biztosították az összeköttetés folyamatosságát a Holdon tartózkodó űrhajósokkal.
Az egész hírközlő hálózat egyidejű és folyamatos adatszolgáltatását természe­tesen elektronikus számítógépek biztosí­tották Az alállomásokon telepített elekt­ronikus számítógépek fogadták és to­vábbították az információkat a központ­ba, ahol az alállomásokról befutó infor­mációkat nagy teljesítményű számítógép dolgozta fel. Ez vezérelte a vizuális és a paraméterkijelző rendszert is.

 

 

Mozgó fénypont a térképen

A vizuális kijelző rendszer az űrhajó álljának folyamatos nyomonkövetését te­szi lehetővé. A repülés során beérkező távmérés jeleinek feldolgozásával egy
fénypontot mozgattak egy nagyméretű tér­képen, amely az Űrhajó mindenkori helyzetét mutatta, figyelembe véve nemcsak az űrhajó, hanem a Föld és a Hold köl­csönös elmozdulását is.

A paraméterkijelző rendszer az Apollo-szerelvény műszaki állapotának ellenörzését szolgálta. Ez adatait a parancsnoki kabinban elhelyezett 300 000 művlet/másodperc műveleti sebességű elektronikus számítógéptől kapta, amely fo­lyamatosan tájékozódott az űrhajó mű­szaki állapotáról, 587 000 elektronikus ellenőrző pontról nyerve adatait! A texasi központ a befutó jeleket feldolgozás után az adattárolóban őrzött programszerű adatokkal hasonlította össze. Eltérés ese­tén az Apolló műszaki vázlatát bemuta­tó térképen lámpa gyulladt ki a hiba he­lyén, így a paraméterkijelző egyrészt je­lezte a hiba helyét, másrészt az elektro­nikus rendszer a program alapján meg­határozta a hiba okát és közölte elhárí­tásának módját, az űrhajósokkal is. Ez az egység tehát folyamatos szervizszolgá­latot teljesített. A küldetés holdraszállási fázisában ez az elektronikus agy a komp folyamatos ellenőrzését is elvégezte.

 

A földi állomások „beszédsebessége” az űrhajó felé 1200 bit/mp, ami 100 szó / perc beszédsebességnek felel meg.  Az űrhajóról érkező beszéd fogadási se­bessége ennek kétszerese: 200 szó per­cenként. Ez a megnövelt fogadási sebes­ség azért szükséges, hogy a programnak abban a szakaszában, amelyben a komp különvált a parancsnoki egységtől, ne le­gyen akadálya a Holdon tartózkodók, a parancsnoki egység űrhajósa és a földi központ között folyó egyidejű hármas be­szélgetésnek sem.
Az űrhajó fedélzeti adóberendezésének az az egysége, amely a műszaki állapotra vonatkozó adatokat továbbítja, 51200 bit/mp sebességgel adott. Ugyanezzel az adatszolgáltatási sebességgel történt az Űrhajó hőmérsékletének, légnyomásának, az űrhajósok szív- és légzési ritmusának átvitele is.
Az összeköttetés az Apollóval és uta­saival az út egész tartama alatt az úgy­nevezett S-sávban (Space Band ~ űr-sáv) vagyis a nemzetközi egyezménnyel kizárólag az űrkutatás céljaira fenntar­tott frekvenciasávokon történt.

 

 

Sinka József

Élet és Tudomány  1969 VIII. 1587-1589.old.

 

Kapcsolódó:

https://holdfenyarnyek.wordpress.com/2011/11/02/ember-a-holdon-az-apollo-urhajok-hirkozlo-rendszere/

Gene Cernan (1934-2017)

Posted in Uncategorized with tags , on január 17, 2017 by Holdfény-árnyék

MEGHALT AZ AZ ŰRHAJÓS, AKI UTOLJÁRA SÉTÁLT A HOLDON
2017. január 16-án elhunyt Eugene Cernan amerikai űrhajós. Ő volt a NASA által kiválasztott 14. űrhajós.
Cernan 1934-ben született. A Prude Egyetemen villamosmérnöki képesítést szerzett. 1956-tól a haditengerészetnél pilóta és repülőtiszt volt. 1963-tól a NASA-nál űrhajóskiképzésben vett részt. A Gemini-9 űrrepülésben (1966) Thoma Stafford mellett a másodpilóta volt. 1969-ben az Apollo-10 küldetés alkalmával a holdkomp pilótája volt. Az utolsó amerikai holdexpedíció, az Apollo-17 parancsnoka volt 1972-ben. Ő szállt be utolsónak a holdkompba, tehát az utolsó ember, aki a Holdon járt. 1976-ban kivált a NASA és a haditengerészet kötelékéből és egy texasi nagyvállalat alelnöke lett.

 

cernan_moon_apollo-17

 

cernan

 

gene-cernan

Cernan 83 éves volt.

Ewen Whitaker (1922-2016)

Posted in Uncategorized with tags , , , , , on december 19, 2016 by Holdfény-árnyék

Október 11-én, 94 éves korában elhunyt Ewen Whitaker, a modern kori holdkutatás kiemelkedő alakja. Whitaker egyike volt azon csillagászoknak, akik sohasem része­sültek formális csillagászati képzésben, ám munkáságuk elismerése jeléül díszdoktori címet kaptak. Az alábbiakban erről a kivéte­les emberről emlékezünk meg.

Ewen Adair Whitaker 1922. június 22-én született Londonban. A csillagászat már gyermekkorában érdekelte, és eredeti ter­vei szerint a középiskola után a Londoni Egyetemen folytatta volna csillagászati tanulmányait, ha nem szól közbe a II. világ­háború. A háborús évek alatt a londoni egyetemek vidékre költöztek, hogy az esetle­ges bombázások pusztításait átvészelhessék. Whitaker viszont maradt Londonban, hogy beteg édesanyját gondozhassa. A háború idején a Siemensnél kapott állást, ahol a rejtélyes PLUTO (PipeLines Under The Ocean) tervben dolgozott. Ennek a pro­jektnek természetesen az égvilágon semmi köze sem volt a csillagászathoz. A titokza­tos fedőnév alatt a La Manche-csatornán keresztül Angliát a kontinenssel összekötő tenger alatti csöveket fektettek le, amivel a szövetségeseket látták el üzemanyaggal. A Siemensnél eltöltött évek egyik komoly hozadéka volt, hogy alkalma nyílt elsajátí­tania a spektroszkópia alapjait, mert mint minőségellenőr, munkája során spektrosz­kópiai módszerekkel kellett ellenőriznie a már legyártott csőszakaszok minőségét. Annak ellenére, hogy nem volt csillagásza­ti végzettsége, a háború után a Greenwichi Csillagvizsgálóban sikerült elhelyezked­nie. Whitaker már a negyvenes évek elején csatlakozott a BAA (British Astronomical Association) Hold Szekciójához, aminek egy ideig vezetője is lett. A greenwichi évei alatt, saját szabadidejében kezdte el javít­gatni az akkoriban az IAU által hivatalosan elismert 1935-ös kiadású, még teljesen kéz­zel rajzolt holdtérképet. Az IAU 1955-ben Dublinban tartotta nemzetközi konferenci­áját, ahol Gerard Kuiper egy új holdtérkép készítéséhez toborzott embereket. Kuiper felhívására csak egyetlen jelentkező akadt: Whitaker. Élénk levelezés vette kezdetét az egyik legnagyobb tekintélyű csillagász és a képesítéssel nem rendelkező, ám rend­kívül nagy tudású kutató között, aminek következménye az lett, hogy 1958-ban Whitaker családjával az USA-ba költözött, hogy a Chicagói Egyetemhez tartozó Yerkes Obszervatóriumban dolgozhasson Kuiperrel együtt.

 

ewen-whitaker-spot_k2mkt2b

Ewen Whitaker, a modern holdkutatás kiemelkedő alakja

Az itt eltöltött két esztendő egyik ered­ménye az 1960-ban megjelent Photographic Lunar Atlas, ami a világon a legelső, kife­jezetten fotografikusan készült holdatlasz. A munkához a Yerkes Obszervatórium 40 hüvelykes refraktorát és a McDonald Obszervatórium 82 hüvelykes reflektorát használták. Chicago rossz asztroklímája Kuipert továbblépésre ösztönözte. Kuiper 1960-ban hozta létre Tucsonban, az Arizonai Egyetemen a Lunar and Planetary Laboratory-t (LPL), a világ első, kizárólag a Hold és a bolygók kutatásával foglalkozó intézményét. A Whitaker család természe­tesen Kuiperrel tartott.

consolidatedlunaratlasfull

Az Aristarchus-régió az 1960-ban kiadott Consolidated Lunar Atlasból

 

Az LPL aktívan részt vett az 1960-as években a Ranger-szondákkal kezdődő és az Apollo-expedíciókban kiteljesedő holdprogram célpontjainak kivá­lasztásában. Whitaker legnagyobb sikere, ami széles körben ismertté tette a nevét, a Surveyor-1, majd a Surveyor-3 landolási helyének a pontos meghatározása volt.

 

ranger5_edited2

Balról jobbra haladva:  Ewen Whitaker, Gerard Kuiper, és Raymond Heacock egy Ranger-holdszonda makettjével (NASA)

 

 

A Surveyorok leszállási helyét úgy állapították meg, hogy a szonda által készített panorá­mafelvételeket hasonlították össze a Lunar Orbiterek által készített nagyfelbontású képekkel. Whitaker a Surveyor-1 pozíciójá­nak meghatározását a Science-ben publikál­ta és a cikkében közölt pozíció kissé eltért attól, amit a NASA elsőként megadott. A NASA szakemberei elfogadták az új, ponto­sabb koordinátákat, és hamarosan már sze­mélyesen Whitakert keresték, hogy segítsen megállapítani a Surveyor-3 pontos landolási pozícióját. Mintegy 23 órányi munka után Whitaker sikerrel járt.
A Surveyor-3 pozíciójának ismerete a NASA-nak komoly sikert hozott, mert első alkalommal sikerült véghezvinniük egy elképesztő pontos leszállást, ami nagyon fontos volt az Apollo-expedíciók további sorsára nézve.  Az Apollo-12 legénysége nagyjából 200 méterre szállt le a Surveyor-3-tól, ami egyértelműen bizonyította, hogy a NASA képes arra, hogy a kitűzött célt haj­szálpontosan végrehajtsa. Gondoljunk bele abba, hogy még élénken élhetett a földi irányítóközpontban dolgozók és általában az első holdra szállást figyelemmel kísé­rők emlékezetében, amikor Neil Armstrong mindössze néhány másodpercre elegendő hajtóanyaggal kerülgette ki a Sas-leszálló­egység útjába kerülő sziklákat, krátereket.
Hogy mekkora volt az öröme az Apollo-12 leszállást végrehajtó legénységének, Pete Conradnak és Alan Beannek, az kiderült az első holdsétájuk alatt. Conrad: „Fiú, ezt sohasem fogod elhinni. Találd ki, mit látok ott ülni a kráter túloldalán?” Bean: „Csak nem az öreg Surveyort?” Conrad: „Az öreg Surveyort; igen uram! (nevet) Jól néz ez ki? Nem lehet messzebb innen, mint 600 láb.”  Whitaker és Bean évekkel később találkozott egy rendezvényen, ahol Bean átadta Whitakernek a külön neki dedikált könyvét (Apollo: An Eyewitness Account By Astronaut/Explorer/Artist/Moonwalker; The Greenwich Worshop Press, 1998). Bean a következő pár sort írta Whitakernek: „Ewen, köszönet a kiváló munkádért, hogy megta­láltad a Surveyor-3 holdszondát. Missziónk elsődleges célját képtelenek lettünk volna teljesíteni, ha te nem vagy olyan körültekin­tő és gondoskodó.”
Whitakerék a hatvanas években három holdatlaszt publikáltak Kuiper vezetésével, többek között a híres Consolidated Lunar Atlast, amire rovatunkban is többször hivatkoztunk. Ehhez a munkához főként a Catalina Obszervatórium 61 hüvelykes ref­lektorát használták. Whitaker tudományos eredményei közé tartozik a Miranda nevű Uránusz-hold pontos pályameghatározása, a Hold túloldalán fekvő gigantikus méretű South Pole-Aitken-medence felismerése, a holdi kráterláncok keletkezésének magya­rázata. Ő volt az, aki pontosan meghatároz­ta az első Galilei-holdrajzok készítésének időpontját, és javaslatot tett a Galilei által Bohémiához hasonlított kráter azonosítá­sára.

 

surveyor_3-apollo_12

Alan Bean a Surveyor-3 holdszondát vizsgálja. A háttérben az Apollo-12 holdkompja, az Intrepid (Merész) látható

A holdi kráterek nómenklatúrájával az 1950-es évektől egészen most bekövetke­zett haláláig foglalkozott. Többek között Withaker dolgozta ki a sémát a Hold túlol­dalán fekvő kráterek elnevezésére. E sorok írójának egyik kincse Whitaker 1999-ben megjelent Mapping and Naming the Moon című könyve, amely a valaha megjelent leg­teljesebb mű a témában. A könyv a teljesség igényével tárgyalja a Hold feltérképezését a távcső előtti kortól napjainkig. Meglehet, hogy sokak számára ez száraznak tűnhet, de Whitaker olyan olvasmányos formában tárja elénk ezt a témát, hogy még egy kívülálló számára is élvezetes a könyv.

ewen-whitaker-rip

  Whitaker szerény, kedves természetű, jó humorú ember volt, akiről kollégái, bará­tai és családtagjai a legnagyobb szeretettel beszélnek. Szabadidejében régi holdtérké­peket és könyveket gyűjtött, régi órákat javítgatott, és még egy csembalót is épített. 2011-ben az Arizonai Egyetemtől díszdokto­ri címet kapott.
Mint holdkutatóról, az egyik legfrappánsabb, legtömörebb jellemzést Chuck Wood adta a Modern Moon című 2003-ban megje­lent könyvében: „Pajkos, autodidakta angol­-amerikai holdkutató, aki a holdkutatás tör­ténetét és a Hold felszínének a geográfiáját jobban ismeri, mint bárki más.”

Görgei Zoltán         Meteor 2016/12     32.o

kapcsolódó:

Lunar and Planetary Laboratory

Whitaker (1999): Mapping and Naming the Moon

Antonín Rükl 1932 – 2016

Posted in Uncategorized with tags , on július 15, 2016 by Holdfény-árnyék

Mély megrendüléssel vettem tudomásul a szomorú hírt, hogy a kedvenc Holdas térképészem, Antonín Rükl örökre lehúnyta szemeit. Több bejegyzésemben is Rá hivatkoztam amikor térképes segítségre volt szükség a blog oldalain.

Antonín Rükl
Született 1932. szeptember 22. Čáslav, Csehország.   Elhúnyt 2016. július.12. (84 évesen)
Cseh térképész. 1956-ban végzett a Cseh Műszaki Egyetemen, 1960-ban a prágai Planetárium igazgatóhelyettese, a csehszlovák Csillagászati Társaság alelnöke lett. A Csillagászat népszerűsítője, a Hold precíz térképézője, számtalan nagyszerű kiadvány illusztrátora volt. Legismertebb munkája “Antonín Rükl – Mondatlas”.
Antonín Rükl 84 évesen húnyt el, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Rükl föbb művei itt.

Antonín Rükl nevét 2000 óta egy kisbolygó őrzi:  (15395) Rükl.

 

 

 

Antonin_Rukl___Rest-In-Peace

 

Kapcsolodó:

https://www.novinky.cz/veda-skoly/409129-zemrel-antonin-rukl-predni-cesky-astronom.html

 

 

 

A holdi “papírsárkány”

Posted in Uncategorized with tags , , , on szeptember 1, 2015 by Holdfény-árnyék

A Hold tőlünk is látható oldalán egy rejtélyes, furcsa alakú fényes felszíni alakzat vonja magára a figyelmet a Viharok Óceánja területén, a Reiner Gamma. Most két modell is napvilágot látott a titokzatos alakzat kialakulásának magyarázatára.

 

A japán KAGUYA (SELENE) szonda felvétele a kérdéses területről

 

 

A Hold felszínét kisebb távcsővel pásztázva az Oceanus Procellarum (Viharok Óceánja) területén egy furcsa, a felszínhez képest feltűnően fényes “papírsárkányra” emlékeztető alakú érdekes alakzatra lehetünk figyelmesek. A Reiner Gamma elnevezésű, mintegy 70-80 km kiterjedésű alakzat holdrajzi (szelenografikus) koordinátái: nyugati hosszúság 59 fok, északi szélesség 7,4 fok. Kezdetben erősen lepusztult kráternek tartották, de a holdszondák közelfelvételei és mérései után kiderült, hogy másról van szó.

A cikk teljes egészében itt olvasható tovább:

http://www.csillagaszat.hu/hirek/a-holdi-papirsarkany-rejtelye/

10,000. látogatás!

Posted in Uncategorized on március 18, 2013 by Holdfény-árnyék
 
Kedves olvasók, kedves blogkövetők! Nagyon szépen megköszönöm a bizalmat, amivel megtisztelnek, megtiszteltetek az elmúlt időszakban. Igyekszek, a jövőben is megfelelni az elvárásoknak. 
 
🙂
%d blogger ezt kedveli: