A Mare Serenitatis valójában egy nagy, megfagyott lávalemez. A kutatók gondosan megkülönböztetik egymástól a 740 km átmérőjű, sekély becsapódási medencét és a benne fekvő 600 km-es mare vidéket. A tudósok úgy gondolják, hogy a medencét egy kisbolygó becsapódása hozta létre kb. 3,87 milliárd évvel ezelőtt, olyan időszakban, amikor gyakoriak voltak a Hold életében az ilyen nagy becsapódások.
A mare láva azonban 150-200 millió évvel fiatalabb, felszíne 3-4 km-rel alacsonyabban fekszik a holdi „tengerszint” alatt, vagyis a Hold átlagos sugaránál.
A medence pereme eredetileg teljes kört alkotott, azonban a későbbi becsapódások — különösen az Imbrium-becsapódás — megszakították folytonosságát, így manapság azt látjuk, hogy a Serenitatist különálló hegyvonulatok övezik. Északon a Kaukázus (Montes Caucasus), keleten a Taurus, délen a Haemus, amely nyugati irányban az Appenninekhez csatlakozik. Kis távcsővel a Mare Serenitatis első pillantásra csak egy nagy, szürke tájéknak tűnik. Ám ha gondosabban szemügyre vesszük, egy sor apró részlet és érdekes felszíni alakzat tűnik elő. A helyi napkelte környékén — nagyjából öt nappal újhold után —, amikor a terminátor metszi tengerünket, a mare kör alakját kirajzoló kanyargó redőgerincek a legfeltűnőbbek.
A Szerpentin-gerinc,vagy más néven Smirnov-gerinc
Ezek közül a legnagyobb az ún. Szerpentin-gerinc, mely 130 km hosszan figyelhető meg a mare keleti peremén. A redőgerincek akkor jönnek létre, ha a mare felület lesüpped, és legtöbbjük elárulja az eltemetett medenceszegély vagy gyűrű helyét. Az Apolló-17 parancsnoki egységén elhelyezett radar mérései szerint a Serenitatis medence alja nyugaton 1500 m-rel, míg keleten 2000 m-rel fekszik a mare felszín alatt. A radar azt is megmutatta, hogy a mare belső vidéke 1000 m-rel alacsonyabban fekszik környezeténél. Mindez azt mutatja, hogy a Mare Serenitatis két különböző esemény során jött létre.
Amint a Nap magasabbra hág, könnyen észrevehetjük, hogy a mare keleti és déli peremének feltűnően sötétebb az árnyalata, és hogy ez a sötét anyag a határoló hegyek vonaláig terjed. A geológusok korábban úgy gondolták, hogy ez a vasban és titánban gazdag láva fiatalabb, mint a mare központi vidékeinek lávája. De az Apollo-17 kőzetmintái és a terület kráterezettsége alapján valójában idősebbnek bizonyult. Délen a Plinius a legnagyobb kráter 43 km-es átmérőjével és 2300 m-es mélységével. A Serenitatist és a Tranquillitatist elválasztó 100 km szélességű “szoros” peremén őrködő Plinius belsejében szép teraszokat láthatunk, központi csúcsa a napkelte súroló fényénél kettős kráternek mutatja magát. Három párhuzamosan futó rianás metszi a Pliniustól északra látható sötét mare vidéket, közülük az egyik továbbfut nyugatra a Serenitatis partjai mentén. ívelt alakjuk (párhuzamosan futnak a medence peremével) és sík aljzatuk azt sugallja, hogy akkor szakadtak fel, amikor a mare-felszín lesüllyedt, talán azoknak a világosabb láváknak a súlya alatt, melyek a mare központból kiömlöttek.
A Serenitatis nyugati oldalán egy 50 km-es szorost találunk az Appenninek és a Kaukázus között. Vizsgáljuk meg ezt a szorost súroló megvilágításnál, és olyan lankás lejtőket veszünk észre, melyek kijelölik a medencealap peremét. Hosszas vizsgálódások után a geológusok jelenleg úgy gondolják, hogy a Serenitatis-medence alakult ki először, majd egy aszteroida becsapódása hozta létre az Imbrium-medencét. A Serenitatis-medence is csak az Imbrium-becsapódás keltette megrázkódtatás után kezdett el lávával feltöltődni.Váltsunk nagyobb nagyításra, és vegyük szemügyre az apró, mindössze 2,5 km-es Linné-krátert. A Linné láthatóan fiatal becsapódásos kráter, melyet fényes, kidobott anyag vesz körül. Hacsak nem súroló megvilágításnál észlelünk, a Linnéről csak ez a fényes haló árulkodik. A 19. századi csillagászokat is megzavarta ez a körülmény:
a nagyobb méretű halót összekeverték a jóval kisebb kráterrel, és a leírások alapján többen úgy hitték, hogy a Linné újabban megváltoztatta méretét. Az űrfelvételek azonban világosan megmutatják, hogy a Linné egy közönséges becsapódási kráter, melynek életkora millió években mérhető.
A Linné-kráter,az Apolló-15 felvételén
A Serenitatis-Imbrium szűkülettől északra elterülő Montes Caucasus alkotja a Serenitatis északnyugati határvidékét. Az Appenninekhez hasonlóan ez is meglehetősen magas csúcsokkal rendelkezik: eléri a 6 km-es magasságot is (a mare felszíntől számítva). A hegységen belül látható kráterek — a 33 km-es Calippus, a 67 km-es Eudoxus és a 87 km-es Aristoteles — a medenceformáló becsapódások után jöttek létre, és belsejük erősen elüt a környező hegyes vidéktől.
A Lacus Somniorum vidékén hemzsegnek a lávaömlés által félig elpusztított csúcsok és kráterfalak. Szinte magunk is megírhatnák a terület történetét a különböző kráterek lepusztultsági fokát alapul véve. Sok kicsi, névtelen krátert is azonosíthatunk — ezek nyilvánvalóan meglehetősen fiatalok. A közeli Lacus Mortist (Halál tava) annyira elöntötte a láva, hogy már nem is méltó a „kráter” ebievezésre. A „tó” átmérője 150 km, „partvidékét” egy igen régi kráter legmagasabb sáncfalmaradványai alkotják.
Az ős-kráter valamikor a Serenitas-becsapódás és a medence lávával való feltöltődése között eltelt néhány millió év folyamán keletkezhetett. A Lacus Mortis közepét a 40 km-es Bürg-kráter díszíti, mely eléggé fiatalos megjelenésű.
A 95km átmérőjű Posidonius-kráter
A Serenitatis keleti partvidékén találjuk a Hold egyik leginkább figyelemreméltó kráterét, a Posidoniust Átmérője több mint 95 km, mélysége 2300 m, de a kráterbelső valamikor jóval mélyebb lehetett, mint manapság. A krátertalaj, mely enyhén lejt észak felé, jelenleg gyakorlatilag egy szinten van a szomszédos mare-területtel. Ám színe és tónusa jelentősen eltér amazétól, ami arra utal, hogy anyaga más. A multispektrális vizsgálatok is azt mutatják, hogy a Posidonius aljzata a Taurus-hegység spektrális tulajdonságait hordozza.
Ha a körülmények megengedik, észleljük a lehető legnagyobb nagyítással a Posidoniust. A kráter központi csúcsai eléggé nehezen vehetők észre. Általában beárnyékolja őket az a hosszú gerinc, mely a sáncfal délkeleti vidékéről indulva kanyargó spirálvonalban kerüli meg a csúcsokat. Az átellenes oldalon egy hasonló, de kisebb gerinc fut végig a krátertalajon. Ezek a gerincek valószínűleg óriási, lesüllyedt teraszok. Rianások hálózzák be a kráter alját — megpillantásukhoz elengedhetetlen a jó légköri nyugodtság. A leghosszabb rianást a legkönnyebb észrevenni: ez csaknem kettészeli az aljzatot. A talaj déli részén néhány kisebb és sekélyebb rianás keresztezi útját. A Posidonius déli szomszédja a Chacornac-krátcr. Nagyjából 50 km átmérőjű, de mégis eltörpül a tekintélyes Posidonius árnyékában. A Chacornac első ránézésre is nagyon idős kráternek látszik. Falai rendkívül lepusztultak, az egész kráter legfiatalabb formációja a 8 km-es Chacornac-A kráter. A Taurus-hegységet ezen a területen olyan rianások szabdalják, melyek a Chacornacon akadálytalanul áthaladnak. Érdekes, hogy a közeli Le Monnier-kráter még ennél is romosabb állapotban van,a mare partvidékén azonban könnyebben látható.
A 60 km átmérőjű romkráter szinte öblöt képez a Serenitatis határán. Nevezetessége az, hogy 1973 januárjában itt landolt a szovjet Luna 21 holdszonda, melynek fedélzetéről hamarosan legördült a második szovjet távirányítású holdjáró, a Lunahod 2. A Le Monnier talaja jellegtelen, leszámítva egy alacsony gerincet, mely az öböl „bejáratát” védi. A Le Monnier-töl kb. 250 km-re É-ra bukkanunk a — mindeddig utolsó — emberes Hold-expedíció, az Apollo-17 leszállóhelyére. Az 1972
decemberében lebonyolított holdutazás célpontja a Taurus-hegységben található, nagyjából félúton a Littrow-krátcr és a Vitruvius-kráter között (az expedíció célpontját ezért illették a Taurus-Littrow elnevezéssel). Az a völgy, ahol az asztronauták leszálltak, rendkívül sötét talajú.
A misszió tervezői azért választották ezt a helyszínt, mert azt remélték, hogy a sötét szín újabb kori vulkanizmus jele. Vulkánosságnak semmilyen jelét nem találtak — a visszahozott kőzetekből megállapították, hogy a völgy 3,72 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. Ennél érdekesebb lelet volt az az anyag, ami a Tycho-becsapódás során dobódott a vizsgált területre.
Az a körülmény, hogy a 2250 km-re levő Tycho-kráter anyaga ilyen óriási távolságba eljutott, jól mutatja a kráterkeletkezések során felszabaduló energiák nagyságát. (Egy Serenitatis méretű becsapódás után a Hold minden négyzetcentiméterére jutott a kidobódott anyagból!)
Az Apollo-17 célpontja, a Taurus-hegység (az Apollo-17 felvétele)
A Taurus-Littrow expedíció egyben az emberes Hold-utazások befejezését is jelentette. Fejezzük be mi is távcsöves Holdsétánkat ezen a vidéken — abban a reményben, hogy talán még a mi életünkben visszatér az ember égi kísérőnkre. Mi azonban — távcsövünk segítségével — szinte bármikor visszatérhetünk a közeli, jól ismert, mégis mindig új arcát mutató égi szomszédhoz.
MIZSER ATTILA
Felhasznált irodalom: meteor 1996/9
Holdfényárnyék 